"Eljátsszuk az életet, csak vígjáték a létünk, hibáztunk, mikor egymás életébe léptünk..."

Állandóan töröm a fejem.MIN? Azon hogy mit tettem? hogy mit nem
tettem?Hogy megváltoztam?Vagy te változtál?Nem érdekel a válasz...Most
már mindegy... Vége.

Minden éjjel átélem újra a tegnapot, minden percét, hogy nem lehet rosszabb a mánál, a vártnál... mondd, te mit látsz bennem? A világban? a szememben a tükörkép cseppet sem hibátlan, és elmúlt a korszak rég, hogy hiszünk a csodákban.

Szerettem én valaha őt? Vagy csak imádom a fájdalmat, a rendkívüli fájdalmat, és azt, hogy olyasvalakire vágyom, aki elérhetetlen?

Sokszor gondoltam arra milyen jó lenne elfelejteni azt a bizonyos személyt. De nincs esély rá mert biztosan van valami ok arra, hogy megismertem és megszerettem. Talán ez a kulcs az életemhez..

Maga után hagyott egy aprócska kis levelet : "bocsánat drágám, de már szerettelek eleget."

..Tüzet raktam a szívemben, keresztbe raktam a fákat. Gyufát gyújtottam és néztem, ahogy elég benne a bánat..